Hat évet kellett várni, hogy visszatérjen Magyarországra a The Cult!

Avagy, egy rockkal teli este a Budapest Parkban!

Tekintsünk vissza kicsit a múltba. A zenekar a nyolcvanas években alakult, Southern Death Cult néven, gótikus, kicsit punkos zenéjével, Ian Astbury indián kultúra iránti szenvedélyével, merőben újat tudott mutatni az akkori közönségnek. Az első igazi lemezük 1984-ben jelent meg, Dreamtime címmel, ezen található a Spiritwalker. Egy évvel később újabb kislemez, a Love, és az egyik legnagyobb sláger, a She Sells Sanctuary. Szerencsére mindkettőt lejátszották kedden este, a közönség örömére. 1987-ben a zenekar átváltott dark rockból hard rockba, és újabb lemez is járt hozzá, az Electric, ezt követte a 1989-es Sonic Temple. A kilencvenes évek elejére érték el a zenészek az átütő sikert, turnéztak az Aerosmith-szel és több lemezük is felkerült a slágerlistákra. A következő album, a Ceremony már nem hozta azt amit a Cult addig képviselt, és a The Cult albummal /szerintem/ lett a nagy korszaknak vége. Aki a zenekarra kíváncsi, nagyjából ezekre a számokra számít, és ezeket szeretné élőben is hallani.

Most egy kicsit ugorjunk vissza a mába, vagyis inkább keddre, amikor is a csapat a Budapest Parkba érkezett. A jó 40 perces csúszás már megszokottnak számít a nagy zenekarok esetében, és a színpad előtt is egyre nagyobb lett a tömeg. Majd megérkezett a zenekar, jelen felállásában 5 tagú, de számomra két ember jelenti magát a zenekart, Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros. Ők ketten a mozgató rugói a zenekarnak, és ez az este folyamán többször is látható volt.

Nehéz a jelenben megidézni azt a dicső múltat, mit ők jelentettek, főleg úgy, hogy már maga a rock is kezd múzeumi darab lenni, akik pedig még űzik ezt a hivatást, azok is már nagyon kevesen vannak. Főleg akik jól csináljak. DE számomra megidézték azt a múltat, mintha vissza mehettem volna az időben 30 évet, és akkori kamaszként lehetnék ott egy fesztiválon. Szuper hangulat, szuper előadók, szuper megkomponált számok. Kérem, lehet ezt még nagyon jól csinálni!

A zenekar többi tagja a keddi fellépésen: Charlie Jones basszusgitáros, Mike Mangan billentyűs, és John Tempesta dobos.

Ian jó formában volt, nehezen hittem el róla, hogy már 61 éves, még mindig jól áll neki a bőrkabát, a fekete nadrág, a sötét napszemüveg, és a befont haj is emlékeztetett az indián kultúrára. Másik frontember Billy, a szólógitáros is tette a dolgát, hatalmas szólók, de soha nem több annál amit az ember jó érzéssel hallgat végig. Összességében nagyon jól megkomponált dallistát prezentáltak a közönség felé, ami éppen nem volt sem túl hosszú, szűk másfél órásra sikeredett, ami klasszikusnak mondható a klubkoncertek között.

Ráadásul jól választottak előzenekart is, az olasz Lili Refrain egyszemélyes előadása sötét, kísérletező, elektronikus. Nem erre számított a közönség, mégis jól működött, kellőképpen megteremtette a hangulatot a Parkban.

Főleg a középkorú rajongó-táborból álló közönség értékelte leginkább a jó műsort, még maga a zenekar is hangulatba jött, úgy körülbelül úgy a közepétől. Ian dobálta jobbra-balra a csörgődobot, ugrált a mikrofonállvánnyal, pózoltak a színpad közepén Billy-vel. Remélem még találkozhatok velük, és akkor is ugyanilyen fantasztikus hangulat lesz.

Ian, Billy, visszavárunk!